A csodálatos kenyérszaporítás az Oltáriszentség előképe. Az Úr Jézus táplálni akaró szeretete mutatkozik meg akkor is, amikor a hallgatóságára gondol. Sok apró emberi momentum keretezi ezt a csodát, de legfőképpen az a fontos, hogy a Mester kéri az öt kenyeret és a két halat, amelyet megszaporít. Kéri, hogy telepítsék le az embereket, kéri, hogy osszák szét az ennivalót. Ma is számít ránk, amikor a szeretetet tovább kell adni, amikor oda kell figyelni egymásra!
A konkoly és a búza példázatát halljuk a vasárnapi evangéliumban. Nagyon hasonló növények - látszólag. Mai világunkban ugyanúgy együtt növekszik az aratásig a világ szántóföldjén búza és konkoly egyaránt, ma is érvényes, hogy a világ végén jönnek az aratók, vagyis az angyalok, és válogatni fognak. Minden korban az a feladatunk, hogy Istenbe gyökerezve jó termést hozzunk: a szeretet, az odafigyelés, a tisztelet és a becsület kincseit!
A mai evangéliumi szakaszban azt tanítja az Úr Jézus, hogy magát a kicsinyeknek nyilatkoztatja ki. Elrejti a bölcsek és okosak elől. Korunk gondolkodására nagyon is jellemző, hogy szeretnénk okosan élni, jó döntéseket hozni, kihasználni minden lehetőséget. A Mester ebben a tanításban nem arra buzdít, hogy buták, megvezethetők, tehetetlenek legyünk. Kicsinek lenni azt jelenti, hogy tudunk Istenre hagyatkozni, rá figyelni, Istent Istennek tartani, magunkat pedig embernek. Olyan személyeknek, akiket Isten gyermekévé fogadott és meghívott magához.
"Ne féljetek!" - többször is elhangzik az Úr Jézus bíztatása a mai evangéliumban. Szent II. János Pál pápa is előszeretettel bátorított bennünket ezzel a felkiáltással. Tulajdonképpen mindnyájan küzdünk a félelmeinkkel, persze mindenkit másképpen érint. Ha a hitünk által Istenbe kapaszkodunk, a bennünk lévő félelmeket akár előnyünkre is fordíthatjuk: megfontoltabbak lehetünk a döntéseinkben, óvatosabbak, körültekintőbbek az egyes élethelyzetekben.
Máté evangéliumában a 12 apostol felsorolása előtt halljuk, hogy az Úr Jézus magához hívja őket, a nevük elhangzása után pedig küldi őket. Ez a három gesztus nagyon fontos, nem csupán nekik, hanem a keresztségünk révén nekünk is. Meghívás, néven szólítás, küldés, vagyis bizalom, megbecsülés, feladat. Erre vágyunk mindnyájan!
Az egyházi év eddigi nagy ünnepeiben mindig Isten valamely cselekvésére csodálkozhattunk rá. A Fiúisten megtestesülése, megkeresztelkedése, értünk vállalt szenvedése, kereszthalála, feltámadása, mennybemenetele, majd a Szentlélek kiáradása mind dinamikusak. Szentháromság vasárnapján Istent önmagában szemléljük, dicsérjük és imádjuk. Talán ez azért nehezebb, mert mi emberek "megszoktuk", hogy Isten mindig tesz értünk valamit. A háromszemélyű egy Isten titkának minden részére fény derül az örök életben. Ez indítson bennünket Isten megismerésére, követésére!
A szentmiséken az elmúlt hetekben felolvasott evangéliumi szakaszokban megfigyelhettük, hogy az Úr Jézus hogyan készítette fel a tanítványait arra, hogy nem lesz mindig velük, és hogy "meg kell állniuk a saját lábukon". Ennek egyik legfőbb módja a közösség. A keresztelési parancs, amely a mai evangéliumban hangzik el, pontosan erre világít rá. A bátorságot, a lelkesedést, az ékesszólás ajándékát majd a Szentlélek eljövetele hozza meg. A Mester mennybemenetele egyúttal a menny felé is vezetheti a tekintetünket, hiszen oda kaptunk meghívást. Az Egyház tagjaiként egymást is erősíthetjük!
"Ha szerettek engem, tartsátok meg parancsaimat." "Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem." Az Úr Jézus két kijelentése egymást magyarázza. Az egész üzenet lényege a kapcsolódás. Az isteni parancs teljesítése nem olyan, mint a katonaságnál bizonyos dolgok megtétele, amelynél nem számít, hogy fentről honnan jön, és az sem feltétlenül cél, hogy a parancs teljesítője értse a lényegét. Az Istenhez való kapcsolódás erejét éppen az jelenti, hogy tudjuk, kitől jön, és tudjuk, miért kell megtennünk. Mindkettőben a szeretet felsőfokát tapasztalhatjuk!
Az utolsó vacsorán az Úr Jézus búcsúzik az apostoloktól, bátorítja őket, hogy a születendő Egyházat vezetni tudják. Jönnek a kérdések Tamástól és Fülöptől, melyekre a Mester olyan válaszokat ad, amelyek egyrészt mindnyájunk számára meghatározó üzenetek, másrészt a feltámadás fényében nyernek teljes értelmet. "Én vagyok az út, az igazság és az élet." "Én és az Atya egy vagyunk." A feltámadás ünneplésének örömében jelölje ki mindez a mennyország felé vezető útirányunkat!
Jó Pásztor ünnepén az evangéliumot Szent János könyvéből olvasva megannyi szimbólum tárul elénk. Ezek közül az egyik legfontosabb: az Úr Jézus az ajtó a juhok számára, a másik pedig a pásztor hangja, amelyet ismernek a juhok. Mai világunkban, amikor sok esetben azt tapasztaljuk, hogy nemhogy ajtaja nincs a lelkünknek, de még kerítése sincs az életünknek, amikor az győz, aki túlkiabálja a másikat, bizony nehéz észrevenni a nem tolakodó Mestert. Halkan kopogtat, szelíden szól, amelyet leginkább az egészséges keretek és megfelelő lelki nyugalomban élők tudnak meghallani. Kérjük a mi Jó Pásztorunkat, hogy legyen érzékünk észrevenni Őt!
© Soproni Szent Imre Római Katolikus Plébánia 2026 Minden jog fenntartva.